A vállalkozások letelepedési szabadsága tekintetében az egyenlő bánásmód elve a következő: a valamely tagállam joga szerint létrehozott társaságokat, amelyek székhelye, központi ügyvezetése vagy székhelye az Unió területén található, ugyanolyan bánásmód illeti meg, mint a természetes személyeket, akik a tagállamok állampolgárai. Az elsődleges letelepedési szabadság elve azt jelenti, hogy a társaság székhelye az egyik tagállamból a másikba áthelyezhető, az eredeti társaság jogi személyiségével együtt. A letelepedés szabadságának biztosítása nemcsak a fogadó tagállamra ró kötelezettséget, hanem azon tagállamra is, amelyet el kívánnak hagyni, ugyanis ez utóbbi tagállam nem akadályozhatja meg a területén tartózkodó természetes személyek vagy társaságok mozgását, hogy megváltoztassák lakóhelyüket vagy székhelyüket gazdasági tevékenységük egy másik tagállamban történő folytatása érdekében.
Az Európai Parlament és Tanács 2004/38/EK irányelve kifejezetten garantálja a természetes személyek számára ezt a jogot, míg a vállalatok esetében ugyanezen jog tartalmát az Európai Bíróság döntései határozzák meg. Az ún. másodlagos letelepedés esetén sem szabad akadályozni a letelepedési jog gyakorlását, így ez vonatkozik arra is, ha a társaságok egy másik tagállamban ügynökséget, leányvállalatot vagy fióktelepet kívánnak létrehozni.
Az Überseering ügyben hozott döntést feltételezhetően befolyásolta az elmúlt évtizedek európai társasági jogának, illetve különösen a belső piaci joganyagnak a fejlődése, bővülése, aminek tükrében mind kevésbé volt vállalható az elsődleges letelepedés teljes elvetése.
A holland Überseering németországi társaság Düsseldorfban vásárolt ingatlant, amelyet üzleti célokra használt és szerződést kötött az ott található épületek felújítására egy német céggel, az NCC-vel. A megrendelő Überseering azonban úgy találta, hogy a vállalkozó a kivitelezési munkákat hibásan teljesítette. Utóbb két Düsseldorfban élő német állampolgár megvásárolta az Überseering társaság üzletrészeit is. Miután pedig az Überseering cég sikertelenül követelt kártérítést a hibás teljesítésért, igényét a német bíróságok előtt kívánta érvényesíteni. A német alsóbb fokú bíróságok nem ismerték el a Hollandiában bejegyzett, de német tulajdonban álló társaság perképességét, arra hivatkozva, hogy olyan külföldi társaságról van szó, amely igazgatásának tényleges központját ugyan áthelyezte Németországba, de nem jegyeztette be magát ott. A német polgári eljárásjog szerint el kell utasítani a felperes azon kérelmét, aki nem rendelkezik perképességgel. A német jogtudomány és jogi irodalom szerint a társaság jogképességét és perképességét az a jog határozza meg, ahol székhelye, igazgatásának tényleges központja van (Sitztheorie). Ezzel szemben az inkorporáció elve (Gründungstheorie) szerint ugyanazt a kérdést a bejegyzés szerinti állam joga határozza meg. E szabályt akkor is alkalmazni kell, ha egy társaságot ugyan érvényesen bejegyeztek egy másik államban, azonban igazgatásának tényleges központját (actual centre of administration) utóbb áthelyezte Németországba. Ebben az esetben mivel a jogképességre, a társaság székhelyének a jogaként, a német jog irányadó a másik államban bejegyzett társaság nem lehet jogok és kötelezettségek alanya, és nem rendelkezik perképességgel sem, hacsak nem alakul újjá, s nem jegyezteti be magát Németországban.
A Bíróság három alapvető kérdést vizsgált: a) A közösségi jog hatálya alá tartozó tényállásról van-e szó? b) A letelepedés szabadságának korlátozását jelenti-e a német szabályozás? c) Ha fennáll a letelepedés szabadságának korlátozása, igazolható-e a korlátozás? Az ügyben a különböző vélemények tökéletesen kifejezték, hogy az érintett tagállam a székhely vagy a bejegyzés elvét képviseli a társaságok személyes joga tekintetében: Németország, Olaszország és Spanyolország kormányai indokoltnak és a közösségi joggal összeegyeztethetőnek tartották a korlátozó német szabályozást, szemben az ellentétes álláspontot képviselő Hollandia vagy az Egyesült Királyság kormányával, illetve az Európai Bizottsággal.
A Bíróság ítéletében megállapította, hogy közösségi jogi kérdésről van szó, tehát a más tagállamokban bejegyzett társaságok elismerése nem esik kívül a közösségi jog hatókörén. Elutasította azt az érvelést, amely szerint, amíg a tagállamok nem kötnek nemzetközi egyezményt az EK Szerződés 293. (220.) cikke alapján, addig tagállami hatáskörről van szó. Ez az álláspont annál is érdekesebb, mert a Daily Mail ügyben hozott ítéletében a Bíróság még éppen erre a cikkre hivatkozva utalt arra, hogy csak nemzetközi egyezmény segítségével biztosítható a jogi személyiség megtartása a székhely egyik országból a másikba történő áthelyezésekor. Ezzel szemben a Bíróság kifejtette, hogy a letelepedés szabadsága nem tehető függővé nemzetközi egyezmény kötésétől. Megállapította továbbá, hogy bár az Überseering társaság érvényesen bejegyzett vállalkozás volt Hollandiában, követeléseit jog-és perképesség hiányában mégsem tudta érvényesíteni a német bíróságok előtt. Ezt csak akkor tehette volna meg, ha Németországban újra alakulva bejegyeztette volna magát, ami viszont a letelepedés szabadságának egyenes tagadását („outright negation of the freedom of establishment”) jelenti. Végül vizsgálni kellett, hogy igazolt-e a korlátozás. Ez lényegében olyan szempontok, mint a jogbiztonság, hitelezővédelem, társaságok tőkéjének védelme, illetve a munkavállalók, illetve kisebbségi részvényesek védelme ismételt mérlegelését jelentette. A Bíróság ugyan nem vitatta, hogy bizonyos esetekben a fentebb felsorolt általános érdekek indokolhatják a letelepedés szabadságának korlátozását, azonban álláspontja szerint ez nem eredményezheti a jogképesség, s ennek jegyében a perképesség megtagadását egy külföldön bejegyzett társaságtól. A Bíróság kimondta, hogy az EK 43. és az EK 48. cikkel ellentétes, ha a valamely tagállam jogszabályai alapján létrehozott és alapító okirat szerinti székhelyével e tagállamban rendelkező társaság tényleges székhelye valamely másik tagállam joga szerint ez utóbbiba került áthelyezésre, az utóbbi tagállam megtagadja a társaságtól a jogképességet és ezáltal a perképességet arra vonatkozóan, hogy nemzeti bíróságai előtt érvényesítse az e tagállamban letelepedett társasággal kötött szerződésből eredő jogait. Amennyiben az adott tagállam jogszabályai alapján létrehozott és a létesítő okirat szerinti székhelyével e tagállamban rendelkező társaság más tagállamban letelepedési szabadságával él, az EK 43. és az EK 48. cikk ez utóbbi tagállamot arra kötelezi, hogy tartsa tiszteletben a létesítés szerinti állam joga alapján e társaságnak biztosított jogképességet és perképességet.
Az ítélet több szempontból is nagy jelentőségű: a Bíróság jogértelmezése egyértelmű a külföldi társaságok jogképessége biztosításának szükségességéről, azonban a tagállamok jogalkotóin és jogalkalmazóin is múlik, hogy miként fogadják el és vonják le e jogértelmezés következményeit. Ugyanakkor továbbra sem állítható, hogy a társaságok elsődleges letelepedése, azaz székhelyük áthelyezése jogi személyiségük megtartásával, minden korlátozástól mentesen biztosított volna az Unión belül. A Bíróság ugyanis csak a jogképesség biztosításáról szólt, de nem zárta el egészen a lehetőséget, hogy a másik tagállamban bejegyzett társaságot fogadó ország olyan általános érdekek védelmében, mint a hitelezők vagy munkavállalók érdekei más vonatkozásban mégis korlátozza a letelepedés szabadságát. Természetesen egy esetleges korlátozásnak nem szabad megkülönböztetőnek lennie, valóban a köz érdekét kell szolgálnia, alkalmasnak kell lennie a kitűzött cél elérésére, és nem vezethet aránytalan megszorításhoz.
2021.05.25.